Bármennyire is padló alatt van Kárpátalján a kultúra és a művelődés, az ifjú tehetségek kinevelésének még ez sem szabhat gátat. Sajnos, azonban szemmel láthatóan kialakult egy idejemúlt és primitív tendencia is. Bizonyára önök is érzékelték már, hogy a kulturális események legjava szinte kötelező jelleggel kerül megrendezésre. Aztán lesz, ami lesz, mindenki hazamegy “ez is megtörtént” alapon. Az események mifelénk csak úgy vannak, elő- és utóélet nélkül, aztán másnap tényszerűen megjelenik róla pár sor a helyi sajtóban és annyi. A főszereplőkről azonban szinte mindig megfeledkezünk, mintha e vidéknek nem is lenne szüksége olyan tehetséges és sikeres emberekre, akik nemzetközi szinten is öregbítik Kárpátalja hírnevét. Úgy tűnik, előbbre való manapság a személyes érdek, mintsem, hogy mindnyájan örüljünk egy-egy fiatal tehetség gyakran meglepő sikerének. Jelen esetben is “csak” egy 12 éves kislányról van szó, akire egy barátom hívta fel a figyelmemet, mert különben nem tudta volna meg a világ, hogy milyen sikerekre képes fiatal kora ellenére. Varga Katalin Ungváron él és a 10. számú Dajka Gábor Középiskola tanulója. Vele beszélgettem a közelmúlt eseményeiről és önmagáról.

– Úgy hallottam, hogy legutóbb nemzetközi szinten tetted próbára tehetségedet!?

– Igen, fantasztikus dolog, ami Cigándon (Magyarország) történt velem ez év április 28-án. Az előzményekről annyit mondanék, hogy Dupka György, a MÉKK elnöke hívta fel a figyelmemet az I. Kiemelt Regionális Nemzetközi Népdaléneklési Versenyre, amelyre aztán én is elküldtem nevezésemet. A versenyre Romániából, Szlovákiából, Magyarországról és Ukrajnából érkeztek előadók. Ukrajnából rajtam kívül Nagydobronyból három kislány – Badó Erzsébet, Szabó Marianna, Vetróczky Andrea – képviselte Kárpátalját. Én a szólóének kategóriában indultam, ahol nem bontották korosztályokra a benevezett idős bácsikat, asszonyokat, fiatalokat. Gondolhatod, mire számíthattam ilyen rendkívül erős mezőnyben! Egy népdalcsokrot adtam elő a következő összeállításban: “Kicsi madár”, “Leveles a nyárfa”, “Azt gondoltad…”. A verseny végeztével a zsűri elvonult “ítélethozatalra”. Ekkor hihetetlen élményben volt részem. Hogy a zsűri ténykedése alatt ne teljen üresen az idő, páran elkezdtek népdalokat énekelni a nézőtéren. Később egyre többen kapcsolódtak be az éneklésbe, míg végül az összes résztvevő egyetlen hatalmas több száztagú kórussá válva zengte a dalokat, de nem ám csak úgy összevissza. Így vártuk vissza a zsűrit a kulisszák mögül. Csodálatos és felemelő érzés volt, hiszen ebből is látszott, hogy abszolút nem versenyszellem uralkodott. Együtt örültünk a másik tudásának és az “óriáskórusnak” egyaránt. Azért a végére akadt izgalom is, amikor elkezdődött az eredményhirdetés. Titkon bíztam valami jobb helyezésben, aztán ahogy fogytak a helyezések és a nevemet sem hallottam bemondva, úrrá lett rajtam a csalódottság. Végül már csak az első hely maradt hátra, amikor engem szólítottak. Nem akartam elhinni, hogy ez velem megtörténhetett. Ennyi csodálatos ember közül a legjobbnak választottak. Mondanom sem kell, nagyon jól éreztem magam a bőrömben. Fődíjként egy hollóházi porcelánvázát kaptam, és pénzjutalomban is részesültem. Szép volt, jó volt!

– Gratulálok a sikerhez! Volt azonban számodra egy másik nagy esemény is nemrég!

–Az még 2000 szeptemberében az V. Kárpátaljai Magyar Dalversenyen történt, ahol a népdal-gyermekkategóriában lettem első helyezett. Az volt életem legelső nagy fellépése. Emlékszem, akkor olyan késő estig húzódott az eredményhirdetés, hogy nem tudtuk megvárni azt, visszautaztunk Ungvárra. Aztán pár nap múlva hitoktatóm férje közölte az örömhírt, hogy első lettem. Örök emlék.

– Mikor kezdtél énekelni?

– Körülbelül négy éve énekelek már. Először Skut Ildikó “Eszterlánc” gyermekegyüttesében kezdtem, de az már a múlté. Jelenleg az Ungvári Református Templom egyházi és ifjúsági kórusában énekelek, amelynek Ivaskovics József a vezetője.

– Hogy érzed, kinek köszönheted a sikereidet a tehetségeden kívül?

–Örülök a kérdésnek, mert szeretném megköszönni édesanyámnak, hogy az ő ösztönzésére elindulhattam a Kárpátaljai Magyar Dalversenyen, amely megalapozta a jövőbe vetett sikereimet. A másik ember, akinek rengeteg mindent köszönhetek, Ivaskovics József. Ő az, aki felfedezte bennem a tehetségem, és aki által rövid időn belül hatalmas fejlődésen mentem keresztül a hangképzés és a gondolkodás terén is. Sohasem kényszerít, hogy ezt vagy azt gyakoroljam, belülről érzek késztetést, hogy milyen irányban lépjek tovább, hagyja, hogy magam döntsek. Egyszóval, kitűnő tanárom van, aki felszínre hozza számomra a valódi tudást. Köszönöm, Jóska bácsi!

– És a szüleid mit szólnak hozzád?

– Sírtak otthon, mikor elmondtam, hogy győztes lettem. Ők sajnos nem tudnak ott lenni a távoli rendezvényeken, de a közelieket nem hagyják ki. A nővéremnek nagyon sokat köszönhetek, ő önt belém lelket a fellépések előtt, ugyanis elég izgulós típus vagyok. Minden fellépésemen, versenyen ott van mellettem, támogat, vigyáz rám.

– Az előadók közül kit hallgatsz szívesen?

– Nálam Budai Ilona népdalénekes az etalon. Az ő kazettáit folyamatosan hallgatom, a mostani győztes népdalcsokromat is az ő kazettájáról tanultam meg. Mostanság a gitártanuláshoz kaptam kedvet, talán, a jövőben zenei kísérettel is előadhatom a dalokat, amelyeket énekelek. Az lenne még csodálatos! Egyébként kézimunkával is foglalkozok, különösen hímezni szeretek…

Eddig tartott a mese, amelynek végén a főhős elnyerte méltó jutalmát. Kitartását siker koronázta, és ha nem nyilatkozik azokról a szélesebb közönségnek, biztos, hogy ő nem veszíthet semmit. Legfeljebb rácsodálkozik a világra és elfogadja olyannak, amilyen. A sikertörténetnek, persze, közel sincs vége. A felelősség pedig a miénk is, mert nekünk kell kalapot emelni a tehetségeink előtt. Mert más országokban mindenütt ezt teszik, és tárt karokkal várják majd őket, ha nekünk nem lesz rájuk szükségünk…

Kovács Erzsébet
BeregInfo 5. évf. 25. szám. 2001.